Nyolc éve él a kormány újraiparosítási terve, amely nem csak a szektor versenyképességének javítását tűzte ki célul, hanem azt is, hogy a gazdaságban képviselt súlya drasztikusan emelkedjen. Az ipar azonban nemhogy közelítene a 30%-os célértékhez, hanem kifejezetten távolodik attól. A jó hír, hogy ezért teljesen felesleges búslakodni.

Nagy célok

2011-ben, a Növekedési Terv címet viselő dokumentumban hirdette meg a kormány az újraiparosítási tervét, aminek keretében az ipari szektort a magyar gazdaság dominánsabb területévé kívánja tenni. A célok több formában is megfogalmazódtak. Orbán Viktor miniszterelnök 2014 tavaszán így írta le a törekvést:

Vagyis a miniszterelnök szavai szerint a kormány 2022-re 30%-ot meghaladó ipari részesedést szeretne látni a GDP-ben. Varga Mihály (akkori) nemzetgazdasági miniszter hasonló célt fogalmazott meg 2016-ban:

Az újraiparosítás szlogenje az utóbbi időben mintha kevésbé lenne a középpontban, de továbbra is él. Orbán Viktor két éve azzal az üzenettel avatta fel Samsung új gyárát, hogy „Magyarországon 2017-ben magasabb fokozatba kapcsol az újraiparosítás”. A héten az Irinyi-terv iparstratégiai támogatási programjának új kiírása kapcsán György László államtitkár beszélt az ipari növekedésről. Igaz, ebben már nem hangzottak el a korábbihoz hasonló célkitűzések az ipar kívánatos gazdasági súlyáról.

2020 már kellően közel van ahhoz, hogy a célkitűzés megvalósulási esélyeit nagy biztonsággal megítélhessük. Nem először tesszük ezt: a három évvel ezelőtti adatok alapján azt állapítottuk meg, hogy gyászos kilátásai vannak a kormány újraiparosítási terveinek. Akkor még inkább az aritmetikai összefüggésekre támaszkodhattunk, amelyek alapján egészen extrém mértékű növekedési előnyre kellett volna szert tennie az iparnak a gazdaság többi részéhez képest, hogy a 30%-os részarány kialakulhasson.

Hátra arc

Most már a 2018-as adatokra alapozva mondhatjuk: az ipar előretörése olyannyira nem történt meg, hogy az utóbbi három évben, a gyors gazdasági növekedés időszakában a szektor részaránya folyamatosan csökkent. 2016-ban még 23%-os részarányról vizsgáltuk a cél elérésnek lehetőségét, azóta az ipar GDP-ben betöltött szerepe 21,6%-ra csökkent.

Ahogy a fenti ábrán látszik, az ipar gazdaságban betöltött súlya az elmúlt bő 20 évben különösebb trend nélkül hullámzik. A szektor jelentősége a válság idején, az exportkereslet drasztikus visszaesésével esett mélypontra, majd a korrekciót segítette néhány jelentős ipari kapacitásbővítés is (ebben az időszakban főképp a járműgyártásban). Az utóbbi három évben az ipar két okból nem tudott közelíteni a kormány által kitűzött 30%-os súlyhoz. Egyrészt az ipar – bár összességében növekedési pályán van – egyáltalán nem dinamizálódott, bővülési üteme hozzáadott érték alapon 3% körüli. Ez elmarad a reál-GDP növekedési ütemétől, ami önmagában elegendő a súlyvesztéshez. Másrészt a magyar gazdaságot az utóbbi időben egyre inkább a belső fogyasztási kereslet húzta, ami az alapvetően exportra szánt iparcikkeket nem dinamizálta úgy, mint például a szolgáltatásokat. Mint látható, az ipar gazdasági növekedéshez való hozzájárulása egyenletes, de nem igazán magas:

Az ipar súlyvesztése mögött egy statisztikai hatás is meghúzódik. Erre már korábban felhívtuk a figyelmet, és úgy tűnik, hosszú távon a gyakorlatban helytálló a közgazdasági összefüggés. Arról van szó, hogy az iparcikkek árai lassabban emelkednek, mint a GDP többi komponensének (például a szolgáltatások) árai. Mivel az ipar súlyának alakulását a szektor és a teljes GDP folyó áras értékéből számoljuk, ezért nem csak az számít, hogy mennyi a reál (árváltozástól tisztított) növekedés. Vagyis az ipar súlya egyrészt azért csökkent, mert a reálnövekedése nem érte el a GDP reálnövekedését, másrészt pedig azért, mert a szektor áremelkedési üteme kisebb volt, mint az egész gazdaságé (a GDP-deflátor).

Nem a „legiparosodottabb”

Az ipar súlycsökkenése nem csak az abszolút célértéktől (30%) való távolodást jelenti, hanem azt is, hogy az „iparosodottsági rangsorban” Magyarország hátrébb szorult. 2015-höz képest Szlovénia, Szlovákia és Románia is előzött. (Az Eurostat adatai nem GDP-, hanem bruttó hozzáadott érték GVA alapon mutatják az ipar súlyát, ami szintben magasabb értéket jelent, de a relatív pozíción ez valószínűleg nem változtat.)

Klikk a képre!

A fenti ábra tanúsága szerint olyan országok előztek meg minket, ahol nincs ennyire explicit újraiparosítási törekvés, mint nálunk.

És ez baj?

Egyáltalán nem baj. Valószínűleg ez egy olyan kormányzati cél, amit (legalábbis számszerű formájában) érdemes lenne elengedni. (Erről egyébként megkérdeztük az Innovációs és Technológiai Minisztériumot, de még nem kaptunk választ.) Az újraiparosításról korábban is azt írtuk, hogy kevés gazdasági érv hozható fel mellette. Talán a magyar munkaerőpiac néhány sajátossága magyarázhatja a kormányzat azon törekvését, hogy a feldolgozóipart nevezze meg első számú fejlesztendő területnek. Ugyanakkor a nemzetközi tendenciák, illetve a relatív helyzetünk alapján sem látszik, hogy miért lenne ez az irány üdvözítő Magyarország számára. Vizsgálódásaink azt mutatták, hogy láthatunk felzárkózó országokat alacsony és magas iparosodottsági szinttel, illetve a kevésbé sikeresek csoportja is meglehetősen heterogén e szempontból. Ezen túlmenően nemigen találunk olyan országot, ahol az elmúlt évtizedekben növekedett volna az ipar súlya: a fejlett országokban az ipar szerepe inkább visszaszorult, a régiónkban ehhez képest magasabb szinten stagnált.

A kilátások egyáltalán nem ígérik, hogy a tendencia gyorsan megfordulna, az ipar súlya vélhetően nem fog drasztikusan emelkedni a következő években sem. Vagyis a kormány a kitűzött időre (2020-ra, 2022-re) nem fogja elérni a célját, de jó esély van rá, hogy a magyar ipar súlya a gazdaságban már egyáltalán nem lesz 30% felett. Mivel azonban a gazdasági sikerességhez nem feltétlenül szükséges ilyen utat bejárni, feltehetően a kormányt sem igazán zavarja ennek a célnak az elvétése mindaddig, amíg a gazdaság összességében gyorsan növekszik.

Címlapkép: Akos Stiller/Bloomberg via Getty Images